fbpx

Regős Krisztina (BME)

BME

A szegedi Radnótiba jártam 6-osztályos matek tagozatra. Az osztályban nagyon jó közösség volt, de közben egy burokban nőttünk fel, amit csak később vettünk észre, legalábbis én. Ezért csak az egyetemen szembesültem azzal, milyen is a világ körülöttem.

Hogy milyen érzés volt? Először csodálatos. Megszoktuk a terhelést, így nekem a BME Építész Karán nem jelentett nehézséget az első félév-év. Ezt előre meg is mondták a tanáraink, hogy így lesz. Meg hogy ne felejtsünk el tanulni, mert később még szükség lesz rá.

Az első benyomás, mint mondtam, nagyszerű volt. Az egyetem könnyen ment, bárkinek tudtam segíteni, könnyen szereztem így barátokat. Lenyűgözött ez az egész közeg, a pesti élet, a gimihez képesti lazaság.

A világ, amivel találkoztam, ha jobban megnéztem nagyon lehangoló volt. Erre egy év után ébredtem rá. Volt 4-5 közeli barátom, akikkel mindig együtt mentünk mindenhova, és a közösségi élet szuper volt a karon. Együtt is tanultunk, és mindenkinek nagyon szívesen segítettem, hogy menjen nekik, ne maradjanak le. Mert nem ment mindenkinek. Volt, aki nem is tanult emelt matekot, pedig elvileg mérnökök leszünk mi is. Szóval nehéz volt. De nem ez volt a baj. Hanem hogy egy idő után számomra sokkal fontosabb volt, hogy ők jó eredményt érjenek el, mint nekik saját maguknak. Rengetegen alulmotiváltak voltak, nem a tanulás volt a céljuk és a szakmai fejlődés.

Amikor erre rájöttem, az volt az a pont, amikor visszavágytam Szegedre. Újra a régi kis burokban akartam lenni, ahol alap követelmény, hogy mindenki jó tanuló, és nem csak azért jár egyetemre, mert az jól hangzik, és majd valamikor elvégzi.

Ez egy olyan jelentős csalódás volt számomra, hogy azt mondtam itt hagyom az építész kart, hazaköltözöm, és orvos leszek. Hogy miért pont orvos? Mindenki ezt kérdezte, hiszen szinte nincs két szakma, ami távolabb állna egymástól. A családomban mindenki orvosira szánt engem, és ez alapján mondhatnánk, hogy erre a nyomásra, de talán egy kicsit mindig is vonzott a dolog, csak soha nem vallottam be ezt magamnak sem. Anno tizedikben kijelentettem, hogy én márpedig utálom a biológiát, szóval ne várja tőlem senki, hogy majd emelt szinten tanulom. És hát itt voltam. Biológiát akartam tanulni. Vagy abban reménykedtem, hogy az orvosin több tudásvágyó emberrel találkozhatok. Valószínűleg ez mind közrejátszott.

Szüleim azt javasolták, hogy ne hagyjam abba az építészetet, ez mégis egy hirtelen jött ötlet, legyen lehetőségem meggondolnom magamat. Így nem iratkoztam ki, nem mentem passzív félévre. Viszont érettségiznem le kellett biológiából, hogy jelentkezhessek. Mivel a tavaszi vizsgaidőszak egybeesik részben a tavaszi érettségikkel, jobb döntésnek tűnt ősszel jelentkezni. A határidő előtt pár nappal, szeptember elején. Egyetemre jártam, és másfél hónapom volt felkészülni egy emelt érettségire, amit sosem tanultam igazán mélyen. És ekkor bebizonyosodott, hogy nem hiába tanultam végig hat évet a gimnáziumban. Minden szabadidőmben tanultam, de közben haladtam az egyetemmel is. Közben megtanultam, hogy mennyi szabadidőm lehet az egyetem mellett, ha jól osztom be az időmet. Ötöst kaptam, és felvettek. De akkorra már máshogy álltam a pesti dolgokhoz. Lettek új barátaim, akik tanultak. Lettek olyan dolgok az életemben, amiket szerettem csinálni.

Találkoztam egy előadáson Domokos Gáborral, a Gömböc feltalálójával (valószínű sokan ismerik erről). Az egyetem mellett lehet egyes kutatásokat végezni, és én is bekapcsolódtam egybe. Szerencsés voltam, mert eredményes volt a munka, és hamar sikereket hozott, például a Magyar Tudományos Akadémián is tarthattam előadást a témámból. És miközben megtaláltam a dolgokat, amiket szeretek, rájöttem, hogy nem szeretném itt hagyni ezt az egyetemet, csak meg kellett találnom a helyemet.

Olvasd el ezt a cikket is! >>> Egy 50 éves matematikai sejtés igazolásában ért el jelentős sikereket az egykori radnótis gimnazista, Regős Krisztina